Ajakvonások a vásznakon

Most is éreztem a grafit furcsa ízét, ahogy bátortalanul karikát próbáltam a papírra rajzolni számmal.  Nehéz feladat volt. Egy perc után letettem, mert úgy éreztem, nem megy. Ildikó mellém állva bátorított: nem szabad feladni, próbálkozni kell újra és újra.

Nekem ez a természetes, nem ismerem a másik oldalt. Így kell élném,  így kell mindent megoldanom és élveznem az életet is – mondja Ildikó. A festőnő, egyike azoknak az országban, a világon, aki az ecsetvonásokat nem kézzel, hanem szájjal húzza a vászonra. Így születtem, nem tudom használni mozgató izületeim, a karom, csuklóm, térdem. Ildikó mégis fest, 1993 óta az „És Mégis Élni Alapítvány” ösztöndíjasa.

Testi korlátait legyőzve tizenöt év alatt közel száz képet festett már. Alaposságot igénylő munka, sok apró kis vonás, olykor hetekig is eltart, mire kész lesz egy kép. Mosolyogva mesél életéről, terveiről. Fesztelenül beszélgetésbe elegyedik bárkivel, mozdulatai természetességéről árulkodnak. Leül egy székre, lehajolva szájába veszi a ceruzát az asztal lapjáról. Adja az instrukciókat is, hogy hol és miként kell szorítani az íróeszközt.  Magyaráz kisebbnek és nagyobbnak is, mire figyeljen, hogy csinálja. Aztán beszél művészetről, képekről, a technikáról. A festék illatát is felidézi néhányunkban. A parányi apró ecsetvonásokkal járó nehézségeket, az alkotás minden apró kis mozaikját. Felsóhajtunk: az alkotás szabadsága, öröme és kudarcai.

Ildikó kiállított képén táncoló fiatal lányokat látunk magasba emelt karokkal. Máskor távoli vidékek kincseit, fáraók titokzatos képmásait festi le. Vágyak, álmok vagy csupán elkapott pillanatok?! Egészséges vagy nem a művészetben nem számít, ezt mondja Ildikó. Nem jut eszébe festés közben és máskor sem, hogy valami nem természetes az életében. Színek, mozdulatok és jókedv mindegyikben.

Mesél kicsit a szobájáról, ahol egy befejezetlen kép nyugszik a szekrény mellett, aztán a kiállításokról, amelyeken részt vett. Tele van pezsgéssel az élete. Régen egy együttes énekeseként, most pedig festőként járja az országot. Példaképe Van Gogh, akit szenvedélyes ecsetvonásaival jellemez. Újra megnézné, vizsgálná az apró vonásokat, a festék eloszlását a vásznon, az egyeletlen felületet és a kéznyomot, az előd, a mester hagyatékát. Ildikó nagyon szeret megosztani másokkal a munkáit. „Szeretem készíteni is a képeket, de a legjobb mikor mások is megnézik.” A sok érdekes, olykor nagyon földi mondat után egy kérdéssel zárom: Hiányzik valami az életedből? Egy pillanatig sem gondolkodik a válaszon- Hogy hiányzik-e? Nem, de ha valami mégis, azt megkeresem.

Ildikó beül a gyerekek közé, és újra szájába veszi a grafit ceruzát. Fogak, ajkak tartása. A távolság, az elmozduló papír és zsibbadó álkapocs. Feladat, művészet, kikapcsolódás vagy maga a mindennapi élet, a természetes valóság.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.