„Olyan nincs, hogy az alkotó ne győzzön”

Életem során eddig már számos különleges emberrel, nagy tudású professzorral volt módom beszélgetni. A sok ember közül egy különleges hatást gyakorolt rám. Sikeres tanítványok és megannyi ismert és ismeretlen épület hirdeti nevét dr. Bachman Zoltán Kossuth-díjas építésznek. Egy alkotó, aki díjai ellenére a diákjaira a legbüszkébb.

Kiemelkedő alkotóművész, kreatív építész vagy példaszerű pedagógus. Melyik jellemzést érzi leginkább a magáénak?

Az ember egy komplex egész, így mindegyik igaz rám valamilyen szinten. Sosem gondoltam volna a pályám elején, hogy így fog alakulni az életem. A tanítás nem szerepelt a terveim között, aztán már több mint negyven éve vagyok tanítványok között. Sok éves munkatapasztalat és oktatás után büszkén merem mondani, hogy ezen a területen elért eredményeim életem fő művei. Most idős koromban jöttem rá igazán, milyen különleges érzés, ha az embert olyan fiatal tehetségek veszik körül, akiket ő nevelt. Kevesen vallják be, de aki folyamatosan, megállás nélkül dolgozik negyven évet, bizonyos fokig eltompul. Én sok év kemény munka után kaptam meg a jutalmamat, egy fiatal csapatban.

Az oktatásban találta meg ezek szerint hosszú évek munkájának gyümölcsét. Milyen szellemiségben igyekszik átadni a fiataloknak megszerzett tudását?

Úgy vélem, az egész kulcsa a műhelymunka. Amikor a tanár és diák együtt dolgozik, együtt gondolkodik. A gyakorlati képzés azon oldala, amikor egy alkotás, munka közös eredmény, annak a születésnek a kudarcai, gyötrelmeit együtt éljük át. Látja a diák, mikor sírni van kedvem a kudarc miatt, és azt is, amikor örülök, mert sikerült valami. Egy feladatnál közösen összeülünk és gondolkodunk. Valaki fel dob egy olyan ötletet, ami másnak talán soha nem jutna eszébe. Az egészben az a legjobb, hogy nem számít, hogy kinek jutott eszébe, a legfontosabb, hogy ki meri mondani azt is, ami elsőre abszolút baromságnak tűnik, a végén pedig igazán használható gondolatnak bizonyul.

A való életben, a padokon túl is ekkora szerepe van a közös munkának?

Az innováció szempontjából alapvető a nemzetköziség, az együtt gondolkodás. Mindig ebből fakadtak a nagy magyar eredmények is. A közös munka során a fiataloknak is vérükké kellett váljon a szabadság, a frissesség, az együtt gondolkodás. Ezt úgy lehet, hogy a gyerekek között kell élni, együtt kell velük lélegezni. Rájöttek arra már, hogy egyedül nem megy, a csoportmunka nagyon fontos, becsülnünk kell a másikat. „ A te fényed az én fényem is.” – mondta nekem a Cserháti József püspök úr egyszer régen. Teljesen egyetértek vele, hiszen az egy dolog, amit én tudok, de én attól leszek gazdagabb, amit te tudsz.

Milyen szempontoknak kell megfelelni egy-egy épület megtervezésénél?

Alapvető fontosságú az a környezet, amibe a létesítmény belekerül majd. Kulcskérdés, hogy az képes lesz-e befogadni, amit oda tervez az ember vagy sem. A legtöbb esetben sokkal fontosabb magának a környezetnek az imázsa, mint maga az épület. A japánoknál például nem a házra kell építési engedélyt kérni, hanem az előkertre. Általában az építészetben a divat a top, ehhez kell igazodni. De igazán az a fontos, hogy rezdüljön meg az ember a gondolattól, az ötlettől és váljon élővé, mássá az, amit elképzelt. Nem biztos, hogy mindig trendben kell gondolkodni.

Van egy építész, aki megálmodik valamit és van a realitás, a tér és a társadalmi szemlélet, amibe bele kell illeszteni az épületet. Mekkora a mozgástér?

Ha szorosan veszem, jogilag és üzletileg, akkor az építésznek gyakorlatilag semmi. Adott a keret, amiben mozoghatunk. Végső soron ez is hozzátartozik a sorsunkhoz. Egy sztárépítész sem azt csinálnak, amit akar, csak nagyobb szabadsága van.

Mennyire lehet előre tekinteni, megjósolni, mi lesz a tíz vagy akár ötven év múlva?

Nem nagyon, mert nincs rá társadalmi modell, nincs beállt polgári szituáció, mint mondjuk Svédországban. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk azoknak az építészeti kérdéseknek, amelyek a privát szférához kötődnek, ugyanakkor a közterekre kevésbé figyelünk. Most a Kulturális Fővárosi Év kapcsán Pécs ebből a szempontból kivételt is jelent. Építészet mindig akkor virágzott, ha gazdagság volt. Amikor működtek a kisgazdasági funkciók, akkor ezek a dolgok maguktól beálltak, azzal hogy fogyasztó társadalommá léptünk elő, ezt nem tudjuk feldolgozni.

Az oktatásban elért eredményei mellett munkásságát őrzi megannyi épület is a környezetünkben. Hogyan születik Önnél egy-egy alkotás?

Embere válogatja. Sokszor a legváratlanabbul születik meg az ötlet, máskor meg egyszerűen nem jön. Nagyon sokat számít az én esetemben, hogy képzőművészeti neveltetésem van, pillanatok alatt átlátom a dolgokat. Bele szoktam élni magam egy-egy születendő épületbe. Végigjárom megannyiszor képzeletben, álmodok vele, lerajzolom. Nem szeretem a számítógépet, mert a gép prekoncepciókat használ, a kezünk nem. Nyitottnak kell lenni, nem szabad előképekre építeni.

Az építészet az adott társadalomnak a tükörképe, a korban élő emberek vágyait, elképzeléseit tükrözik. Mit mutat nekünk Pécs?

Pécs egyszerre szerencsés és szerencsétlen város. Ennyire egyik város sem őrizte meg az arculatát, mint Pécs. Ugyanakkor a bányát leszámítva semmiféle ipari fejlesztés nem történt. A város szenvedett és még ma is szenved kicsit a beruházói hiánytól, hiszen a szocializmus alatt Tito távol tartott mindenkit, majd a Déli háború miatt voltak nagyon mérsékelt lehetőségei az építészeknek. Az egyetemi rekonstrukciók adtak lendületet, kollégiumok felújítása, a Fecskeház vagy éppen a Rákóczi úti jogi előadó terem. Az EKF közterek rekonstrukcióban nagy ötletnek tartom a barnamezős területek bekapcsolását. Nagy ajándék volt ez a lehetőség.

Mi a kihívás, egy teljesen újat tervezni vagy egy régi rekonstrukcióját megvalósítani?

Mindegyik nagy kihívás. A régi azért érdekes, mert az már valaminek a nyoma, a hitelesség nagyon fontossá válik. Nálam mindig is elsősorban a műemlék-építészet volt a meghatározó irány, ami visszafogottságra nevelt. Hagynom kellett érvényesülni azt, aminek a megóvása miatt tervezek valamit. Ami érdekességét és egyben a nehézségét is adja ennek a munkának, hogy az építészvirtus azért ekkor is csak ott ágaskodik az emberben. Ilyenkor is arra törekszünk, hogy olyat készítsünk, ami durran.

A Cella Septichora sok tekintetben egyedülálló a műemlék-építészet alkotásai között.

Úgy gondolom, hogy a mai kor építészének is alkalmazkodni kell korunk társadalomhoz, ezért popularizálni kell. A szívén keresztül kell az embereket elérni, a művészet eszközeit felhasználva kell bevonni a nézőt, látogatót. Azt az élményt kell megosztani vele, amit akkor éreztél, amikor azokat az emlékeket kiástad – nem ötven táblát elolvastatni vele. Sok esetben ezt nem tudja, vagy nem akarja felvállalni az építészet.

Az épületek közül, amiket eddig megalkotott, van olyan, amire szívesen emlékszik vissza?

A pályám elején terveztem a Szamoskéri református templomot. Az egyetemen 1968-ban végeztem, két évre rá jött a nagy Szamosközi-árvíz. Eljutott hozzám a hír, hogy két hétre kerestek önkénteseket. Éppen akkor volt a feleségem terhes Bálint fiammal, de úgy gondoltam, két hetet kibírok. Fél év lett belőle. Szörnyű körülmények között dolgoztunk, szalmán aludtunk az iskolában. Egyszer aztán megállt egy nagy fekete autó. Az utasok a helyi mérnököt keresték, aki én voltam. Kiderült, hogy ajándékot akarnak nekem adni azért, mert árvízkár listára vettem a parókiákat, ami nagy dolognak számított abban az időben. Felajánlottak nekem sok mindent. Mondtam nekik, hogy pénz helyett egy templomot szeretnék tervezni. Nem nézték jó szemmel a működésünket, senki nem akarta, hogy megépüljön, de újévre elkészült. Ekkor jött a csoda. Szereztem egy reflektort, amivel kivilágítottuk a kis épületet. Esett a hó, és a kivilágított templom látványa megérintette a parasztokat: hajnalig énekeltek a jéghidegben. Akkor nyertem.

Ha odaáll Ön elé egy fiatal, hogy építész szeretne lenni, mit mond neki?

Ha látom, hogy nagyon eltökélt, akkor elmesélem a szakma nehézségeit és örömeit, ha nem annyira elhivatott, úgyis kihullik, mielőtt valami baja lehetne. Megosztom azt is vele, hogy ma már egyedül nem boldogul senki, csak csapatban lehet érvényesülni. Innen vidékről nehéz volt és most is nehéz betörni a nagy építészek közé. De ha látom a szemében a csillogást, nem beszélem le, aki lobog és akarja csinálni, akkor annak tolni kell a szekerét, és segíteni, hogy elég erős legyen és boldoguljon ebben a szakmában.

A nehézségek sem szegték a kedvét, mi az ami erőt adhat a munka során?

Olyan nincs, hogy az alkotó ne győzzön. A szellem szabadsága, ami örök jutalma lehet az értelmiségnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.