Tiszta szívvel - egy világbajnokság margójára
2013.01.24. 22:02
Amennyire elkeseredtünk harminc perc játék után, annyira bíztunk a csodában a második félidő utolsó perceiben. Megjártunk a poklot és a mennyet, sírtunk és büszkén mosolyogtunk, majd a végén emelt fővel, de elbúcsúztunk. Nyolc. Ezt a helyezést érte el Magyarország a spanyolországi férfi kézilabda-világbajnokságon. Nyolc. Ennyi gólról jött vissza és tette szorossá a dánok elleni negyeddöntőt Mocsai Lajos együttese. A világbajnokság, ahogy én láttam.
.jpg)
A legjobbak között megtartani a helyünket sosem egyszerű, főleg ha egy éven belül háromszor kell ezt teljesíteni. Kezdtük a sorozatot tavaly januárban az Európa-bajnokságon, folytattunk az olimpián Londonban, majd következett Spanyolország.
Már a világbajnokság megrendezése előtt is vitatkoztak a szakemberek az új lebonyolítási rendszer kapcsán, a kritikusok által megfogalmazott gyenge pontok aztán gyakorlatban be is igazolódtak. A rendszer a csapatoknak és a közönségnek sem kedvezett igazán. A csoportküzdelmek utáni az egyeneskiesés következett, így a csapatok taktikájának részét (is) képezte, hogy milyen motivációval futottak ki a csoport összecsapásaira. (Ki hányadik csoporthelyezéssel kerülheti el az erősebbnek hitt ellenfelet)
Az Egyiptom és Ausztrália elleni kötelező győzelem után jött a kérdés nálunk is, vajon a horvátok és a spanyolok elleni csoportmeccsbe mennyi energiát érdemes belefektetni… a világ legjobbjai között nyilvántartott két válogatott ellen adjunk bele apait-anyait vagy elégedjünk meg a biztos továbbjutást jelentő harmadik hellyel? Esély lett volna a sikerre, de értelme kevés, hiszen a másik csoportban közel azonos erejű együttesek vártak ránk. Végül hoztuk a papírformát és harmadikként mentünk tovább.
Túl voltunk öt meccsen, következett az egyenes kiesés és gyakorlatilag fogalmam sem volt, hogy éppen milyen formában van a gárda. Egyiptomot, Ausztráliát és Algériát álmukból felébresztve is két vállra tudják fektetni Nagy Laciék, míg Horvátország és Spanyolország ellen mindig bravúrral van csak esély. Most pedig attól nagyon messze álltunk. Eladott labdák, védekezési hibák, buta figyelmetlenségek. Tartalékolunk, vagy egész egyszerűen ennyire voltunk képesek, most nem ment a komoly ellenfelek ellen?!
Így nem lehet játszani az egyenes kieséses szakaszban… de hát az olimpia óta (ahol éppen csak továbbjutva a csoportból végül a negyedik helyen végeztünk) tudjuk, hogy az időzítésen rengeteg múlik. A jó időben mutatott jó teljesítmény eredményes (lehet), Mocsai Lajos pedig formaidőzítésből jelesre vizsgázott már Londonban. Ezúttal Lengyelország ellen kellett robbantani. Be kell, hogy valljam, kissé féltem (szerencsére beigazolódott, hogy feleslegesen) a kudarctól.
Miért? Császár Gábor nemcsak az ellenfelekkel, de (betegség miatt) önmagával is küzdött, Mocsai Tamás és Nagy Kornél nem tudott kimagaslót nyújtani eddig, a szélsőinkben is maradt pár gól. Hiányzott Laci mellett még egy vezér, aki húzza a csapatot (Illyés Ferenc sérülése ezért is fájó pont). Hiányzott Iváncsik Tamás gyorsasága a szélen és Laluska Balázs keménysége a védőfalban. Hiányzott a pimaszság, a bátorság...
Alaptalannak bizonyult a félelmem, a szoros mérkőzés helyett végül magabiztos győzelem lett a vége. Sikerült a formaidőzítés. Ahogy az olimpián, most is. Fegyelmezetten, a játék minden elemében ellenfelünk fölé nőttünk egy félidőnyi tapogatózás után. Akartuk a sikert, együtt akartuk! Nyoma sem volt annak a pontatlanságnak, amit a csoportküzdelmek során láttunk. Szöllősi nem tudott hibázni, Putics olyan erővel lőtt, amit képtelenség volt védeni, Mikler bevehetetlenné tette a magyar kaput. Minden gólnál lendült a kezem, szinte együtt a gólszerzőével. És nőtt a különbség, és letelt az idő, és nyertünk! Tudtuk mi következik … a horvátok és a spanyolok után a dánokkal mérhetjük össze tudásokat.
Mit is írhatnék a negyeddöntőről... Rémálomszerű kezdés, akadozó támadások, belemenések. Sóhajtottam nagyokat. „Hol a csapatunk? Hol vannak a lengyeleket olyan magabiztos megverő fiúk?” Hiába fogtuk meg remekül a világ egyik legjobb játékosát, Mikkel Hansent, a szélsők remekeltek, szórták a gólokat. Hét gólos hátrányban vonultunk a félidőben, sokan talál már temették is a csapatot. Aztán valami történt. Valami megcsillant, ami az Izland elleni emlékezetes győzelemre emlékeztetett. Összeállt a védekezés, bementek a lövések, hibáztak a dánok vagy mondhatom úgy, hogy Mikler magára talált. És jöttünk fel, kapaszkodtunk, faragtuk a hátrányt. Minden kivédekezett roham és becsurgott magyar gól egyenlő volt egy újabb adag adrenalinnal. Nyolcból három, majd kettő, majd a végére egy gól lett a különbség. Az idő azonban fogyott, irgalmatlanul peregtek az értékes másodpercek. „Túl nagy volt a hátrány…” Egyenlítés helyett megint egy fránya szélső gól… és vége, mínusz kettőnél felzúg a véget jelentő duda. Kikaptunk, de nem akárhogyan. Sóhajtás, szomorú tekintetek és búcsú.
Persze, ha lefekszünk Algéria ellen taktikázva és a szlovénokkal kerülünk össze…. Persze, ha nekünk is annyi időnk van a pihenésre, mint Mikkel Hansenéknek…Azt gondolom, hogy kár és felesleges minden..ha-val kezdődő mondat. Mocsai Lajos és tanítványai a becsületes és valódi sportemberekhez méltó utat választották. Nagyot küzdve kikaptak a világ egyik, ha nem a legjobb csapatától.
A legjobbak között vagyunk, amikor kellett odatettük magunkat és egymásért az utolsó erőnkig harcoltunk. Sok minden van, amin lehet javítani. Vannak fiatalok, akik előtt nagy jövő állhat, de még idő kell ahhoz, hogy klasszisokká váljanak (mert mért ne lehetnének azok?!). Van előttünk jövőkép és célok, és van bennünk valami, ami Izland és most Dánia ellen is megcsillant és tiszteletet vívhat ki a kézilabda társadalomban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Žďárský 2013.01.24. 22:50:14
A négy elődöntősből hárman ugyanazokon a napokon játszottak, mint mi. Erre nem hivatkozhatunk. El lehetett volna bukni az algériaiak elleni zárást, de óriási orosz rulett lett volna, mert Szlovéniától mostanában többnyire kikapunk...
El kell fogadni, hogy a horvátok, dánok stb. 5-6 világklasszist tudnak pályára küldeni. Mi jó ha kettőt. Nincsenek például kiemelkedő szélsőink, sem támadásban, sem védekezésben. Mindhárom vesztes meccs szélen ment el. Amíg ez nem változik, nem tudunk feljebb lépni.
A magyar kézilabdában benne van, hogy a jövőben felbukkan egy olyan aranygeneráció, mint a lengyelek semmiből vb-döntőt játszó csapata. És akkor leszünk ennél jobbak is, nem kétlem. Addig örüljünk ennek a negyeddöntőnek.
